ZSOLT PÉTER

Ördögi kör

A politikaelemzo média legnagyobb betegsége, hogy túl sok benne az elfogult, valamelyik tábornak nyíltan drukkoló újságíró. Túl sok ma már az elkötelezett drukker, akiket egyre inkább csak az elkötelezett szavazók olvasnak. Az elkötelezett szavazók még nagyobb radikalizmust várnak el kedvelt médiumaiktól, s mindennek a végeredménye a nagy egyetértés mellett az, hogy ezek a vállalkozások gazdaságilag veszteségessé, politikailag pedig kiszolgáltatottá válnak.

Mi az oka annak, hogy a magas presztízsu média pozícióit veszti? Erre többféle válasz adható, s persze maga a kérdés is megtámadható: az új hírcsatornák sikere nem azt mutatja, hogy baj van, s az igényes honlapok csomóponttá válása sem. Lehet még említeni a kábelen elérheto politikai vitamusorokat, és lehet hivatkozni arra, hogy Angliában vagy Németországban az egyes bulvárlapok nagyobb példányszámban jelennek meg, mint a politikai napilapok. Nincs ok tehát megkongatni a vészharangot.

Ugyanakkor a hazai országos politikai napilapok tulajdonosi körei kongatnak, s minden okuk megvan rá, hiszen a Blikk már magasabb példányszámban kel el, mint a Népszabadság - nem is beszélve a többi hajdan nagy lapról. Az országos napilapjaink eladott példányszáma fokozatosan és egyelore megállíthatatlan csökken. Eötvös Pál Népszabadságból való távozását illetoen is csak két változatot tudok elképzelni. Az egyik, hogy a tulajdonos szeretné, ha a gazdasági pozícióvesztés megállna, és ehhez javasolt új vezetést, a másik pedig a Teller-levél ügy valami furcsa késoi rendezése. (Azért furcsa, mert az azonnali lemondásnak lett volna csak értelme.) Ám az is lehet - és ezt fejteném ki ebben a cikkben -, hogy a két dolog, mármint egy médiaetikai probléma és az olvasottságcsökkenés valamiképp összefügg.

Erre az összefüggésre már az Egyesült Államokban is volt, aki felhívta a figyelmet. Bernard Goldberg karrierje - aki a CBS esti híradóját vezette - azzal ért véget, hogy miközben szóvá tett valamit, megfogalmazta elméletét: a liberális csatornák értékeik terjesztéséhez - mondta - egyre több megengedhetetlen eszközt használnak, a valóságtorzításuk is egyre átlátszóbb, és ez az oka nézettségük csökkenésének.

Az amerikai liberális média elfogadta a médiaszociológusok kritikáját, mely szerint a hátrányos helyzetu csoportokkal szemben kegyetlenek, igazságtalanok, eloítélet-növelok. Az utóbbi tizenöt évben viszont - írja Goldberg a New York Times bestseller-listájára kerülo könyvében - a feketéket már csak pozitívan lehet bemutatni, a hajléktalanok csak önhibájukon kívül lehetnek hajléktalanok, ami pedig a politikai torzítási hajlandóságot illeti, a liberális oldal szakértoit általában a "liberális" jelzo nélkül konferálják fel, míg a másik oldal esetében kiteszik a "konzervatív" érintettséget, ezzel is csökkentve az illeto szavahihetoségét.

A média politikai korrektsége, ha az torzítja a valóságot, bumerángeffektushoz vezethet. Ha a pozitív cél annyira kötelezové válik, hogy minden újságíró szoke, kék szemu, nem alkoholizáló és drogozó, állását önhibáján kívül elveszto hajléktalan után kutat, akkor a médiakép és a valóság közti ellentmondás olyan naggyá válik, hogy az emberekben beindul az elutasítás. Egyénként az újságíró jót tett, kollektíven a média - noha nincs semmiféle összeesküvés - mégis felelos. Ezen problémák nyilvánosságra kerülése, a Goldberg-féle sztorik, maga a tény, hogy könyve híres lett, s nem kriminalizálták, valószínuleg egyensúlyban tartják a rendszert, korai volna tehát temetni a nyugati médiát. Ezzel szemben nálunk lehet, hogy nagyobb a baj, mint gondolnánk.

A bulvárlapok eloretörése nem a magyar társadalom elbutulásával magyarázható, nem hülyült még el a magyar. Akkor meg miért fordul el az országos napilapoktól? (Mert nem a bulvár terjed drámaian, hanem a másik oldal fogyasztói tünedeznek el.) Petocz György azt írja, hogy a magyar újságírók elveszítették a bizalmat, s amit nyugaton helyzetelemzokként az újságírók szoktak elvégezni, azt nálunk a politológusok teszik (Politológusok kora, ÉS, 2004/11.). Ebbol az következik, hogy a politológusok egy szívóhatásra kerülnek az elso vonalba, úgy, hogy én csak másodjára verném el a port a politológusokon.

Miközben nagyon sok jól képzett és tehetséges politikaelemzo újságírónk van, mégis egyre nehezebben megy a szekér. Goldberget azért igyekeztem bemutatni, mert ha a helyzetértékelésének van egy kicsi alapja az USA-ban, hogyne volna nálunk. O azt mondaná, hogy egy dolog a jól képzettség, és egy másik dolog a hitelesség. Petocz megfigyelése a nyilvánosságban évrol évre szaporodó politológusokról valóban okot ad arra, hogy eltunodjünk a sajtó helyzetén, meg azon is, hogy ez majd a politológiát mint szakmát is veszélybe sodorja.

Egy komplex társadalom akkor muködik jól, ha mindenki a leheto legjobban végzi a saját dolgát. Természetesen ez egy sereg önfeláldozást és lemondást is igényel. Például azt, hogy a szerkeszto beengedi a számára nem szimpatikus ideológiát is, amennyiben színvonalasan, elfogadható stílusban és jó érvekkel jelentkezik. Lemondás ez, hiszen civilként elhatárolódhatna, befoghatná a fülét és megszakíthatná a kapcsolatot, profi újságíróként viszont ezt nem teheti.

*

A befogadói oldalról két igény jelentkezik. Az egyik a szórakozási, a másik a tájékozódási vágy igénye. Az elválasztás kritizálható ugyan, mert létezik intellektuális öröm is az életben, s ezt azok is tudják, akik általában kerülik az ilyesmit. Majd' mindenki tanult már úgy, hogy élvezte is a tanulást, majd' mindenki próbálkozott már olyan mu befogadásával, ami némi nehézséget okozott, tehát az információigény, a muvelodési igény, az okosabbá válás igénye nyújthat örömet. A hazai politikai napilapolvasó átélheti ezt az örömet. Például akkor, amikor végignézni az egész sajtópalettát, s miközben igyekszik kihámozni a fontos érveket a különbözo beállítódású lapokból, komoly intellektuális munkát végez. Ilyenkor mindenki kutatóvá, tudóssá válik.

A bulvárlapok feladata látszólag csak a szórakoztatás, ugyanakkor a bulvárlapok is nyújtanak a befogadónak egy olyan magabiztosságot, hogy ami fontos, azt az olvasó az o lapjából elsajátíthatja. A tömegkultúrában való érvényesüléshez tömegkulturális információk birtoklására is szükség van. Ma mindenkinek tudnia kell, hogy melyek az épp aktuális sikermusorok a kereskedelmi televízióban, másképp olybá tunhetne, hogy lenézi embertársait, akiket ezek a kérdések foglalkoztatnak. Az igényesebb bulvárlapok pedig igyekeznek némi helyet szorítani a fontosabb politikai híreknek, jóval kevesebb indulattal, és jóval nagyobb tárgyszeruséggel akár még objektívabbakká is válnak, mint az elkötelezett nagy presztízsu médiumok.

Nem lepne tehát meg, ha az országos napilapokat olvasók közül akadnának olyanok, akik belefáradván az itt tapasztalható iszapbirkózásba és túlfutött érzelmekbe, lazítva bulvárlapot vesznek a kezükbe, majd önmagukat is megnyugtatva hátradolnek a fotelban, és azt mondják: a fontos információk azért itt is megtalálhatók. (Egy szociológiai vizsgálattal volna kiderítheto, hogy van-e ilyen elmozdulás. E nélkül is csökken azonban a politikai napilapok olvasottsága.)

Komoly probléma, hogy a hazai média - különösen választások idején - rendkívül nagy munkára kényszeríti az olvasókat és nézoket, ha ugyanis valaki körültekintoen szeretne tisztában lenni azzal, hogy mi történik az országban, több lapot kell átolvasnia, több csatornát kell néznie, hallgatnia. Egy másik lehetoség viszont, hogy alternatív médiumok után néz.

A választások lezárultával, amikor lecsillapodnak a kedélyek, anakronisztikussá válik a médiaelit acsarkodása, ezért a puhább szavazó, akinek pártválasztása nem százszázalékos, vagy ha az is, nem a párthuség orientálja az életét, szívesebben keres olyan információhordozót, amelyik gyorsabban és alaposabban elégíti ki hírigényét. Ez lehet az internet is, ami mára olcsóbb is, mint egy lap. Lehet a kereskedelmi televízió vagy a rádió, ami szintén jóval olcsóbb, és ami foként a nem értelmiségiek körében kisebb kritikával fogyasztott. Mind a mai napig benne van a magyar társadalom jó részében, hogy elegendo megnézni a híradót, és a tájékozottsági penzum letudva. Ehhez még a helyi sajtó olvasása társul. Bizonyára van egy olyan réteg is, amelyik a két fogyasztási szokás között vándorol, ám ha az országos lapok unalmasak, egyoldalúak vagy épp túl agresszívnak tunnek a számára, könnyen átáll a televízió-rádió plusz helyi sajtó kombinációra.

*

A magyar konzervatív oldal hajlamos azt gondolni, hogy a bulvár eloretörése a média hatalmával magyarázható, amely hamar rászoktatja oket az igénytelenségre és az olcsóságra. (Nyugaton ezt a baloldali médiakritikusok állítják.) A helyzet azonban szerintem inkább az, hogy a bulvár hatol be és hasít le egy kicsit a másik területbol, és hogy foként a nagy presztízsu lapok használódtak el. Ahogy a hírelemzo újságírók helyére odaállhattak a politológusok, úgy a nagy presztízsu médiumok helyére odaállt az internet, és amennyire majd itt területet kap, odaáll a bulvár.

A nagy presztízsu napilapok minden választási idoszakban elfogultakká váltak, s aztán ki jobban, ki kevésbé igyekezett visszaszerezni a körültekinto tájékoztatási imázsát. Persze nyugaton is megfigyelheto ez a hullámzás, de valamilyen - s alighanem megfejtheto oknál fogva - a hullámok kisebbek. Ha a hullámzás nagyobbá válik a megengedettnél, a gyengén megépített híd leszakad. Márpedig a magyar helyzetben újságíróink és társadalmunk között ilyen gyengén megépített híd áll. A választási ciklusokat követo elfogultsági hullámzás is azért nagy, mert újságíróink nem csak meggyozodésükbol és alacsony médiaetikai ismereteikbol kifolyólag, de egzisztenciális félelmeik miatt is pártosodtak. Másfelol viszont a társadalmunk sem volt érett a médiaszabadságra, nem büntette az újságírókat elfogultságaikért, nem ahhoz volt szokva a szocializmusban, hogy érte vannak az újságírók, hanem ahhoz, hogy az újságírók azért vannak, hogy oktassák oket, esetleg egy kicsit képviseljék a nép vágyait a pártelit felé.

A nagy presztízsu lapok pártosodása és a társadalom gyengesége miatt az inga túlságosan kilendült a választásokon, és az egymást követo választásokon csak egyre inkább. Az újságírói ethosz 2002-re elolvadt. A puhább elkötelezodésu szavazók tájékozódásukkor elfordultak a napilapoktól, hiszen ezekbol egyet megvenni amúgy sem lenne elég. Az országos terjesztésu napilapok olvasói közt részben a szuk köru mindent figyelok, részben pedig a politikailag elkötelezett kemény magok maradtak. Így alakult ki mára az a helyzet, hogy az országos napilapoknál egyre nagyobb kockázatot jelent a másik oldal megszólaltatása, avagy a kemény maggal szembeni alternatív gondolatok ismertetése. Azonnali olvasói viszontjelzések érkeznek, melyek szerint, ha X-et akarják olvasni vagy Y véleményre kíváncsiak, majd megveszik azt a lapot.

Az országos napilapok tehát elkezdték szocializálni olvasóikat, elveszítették azokat, akiknél ez nem ment, beindították újságíróik és publicistáik körében saját szelekciójukat, és minél elorébb haladt köreikben az egyoldalú egyetértést, annál inkább csökkent a demokráciáknál szükséges vitakultúra (értsd anyázás nélkül is lehet nézeteket cserélni). Míg a puhább szavazók átszoknak más médiafogyasztásra, a kemény mag már nem ereszti ki kezébol kedvelt médiumait, amelyeket azonban eltartani már, lévén nincsenek elegen, nem tud. Az ördögi kör így alakulhat ki, és most már csak az a kérdés, hogy vajon milyen mély a válság, kik azok, akik így is életben maradnak, illetve ezt a folyamatot vissza tudják még fordítani? (A Népszabadság valószínuleg a folyamat visszafordításán fáradozik, a Magyar Nemzet megy tovább az átalakulása óta vállalt úton.)

*

A politikát természetesen nem foglalkoztatja az igényesebb médiumok válsága. A társadalom az átpolitizálandó sajtó kérdésében megosztott, a médiaszakma pedig legyengült állapotban van. (Ugyan mivel magyarázható, hogy a MÚOSZ nem talált más elnököt magának, csak olyat, akit korábban saját maga vont felelosségre?) Pálinkás József volt oktatásügyi miniszter alighanem komolyan gondolta, hogy ha majd visszajön a Fidesz, akkor megvalósul a két, politikailag elkötelezett közszolgálati csatorna koncepció. Hiller István kijelentése pedig, mely szerint kellene már egy baloldali csatorna, szintén azt mutatja, hogy a politika saját nézopontján túl nem lát.

Nem hinném, hogy a közszolgálati média felosztása jogilag megvalósítható, és azt sem, hogy a Hiller-féle javaslatnak bármi értelme volna, hiszen ki is volna a fogyasztója annak a bizonyos baloldali csatornának, és miért is volna fontos azokat elérni, akik amúgy is biztos szavazók? Ám ezek a törekvések továbbra is menekülési lehetoségekkel kecsegtetnek azon újságírók számára, akikrol már senki sem hiszi el, hogy ki tudnák alakítani az újságíró és a politikus között a kívánatos távolságot.